Még élek. Még mindig boldog szeretnék lenni. Még mindig próbálkozom.

Egész jó ez a pár nap itthon. Amikor hazaér anyu munkából, akkor elmegyek itthonról, és közben végig bízok abban, hogy az alatt a néhány óra alatt, amikor látom, nem tudunk nagyon összeveszni. Egész jó az arány. Az elmúlt 30 órában csak háromszor sikerült.

Akár sikerül a holnapi vizsgám, akár nem, holnap a btk közepén fogom az összes rohadt jegyzetemet és mindet felgyújtom. Ha nem sikerül, akkor a vizsga után valószínűleg a zárt osztályra visznek valami megfigyelésre, mert tuti, hogy szanaszét fogom verni azt a rohadt könyvtártanszéket.
Éljen a minorszak!

Hogyan baszódhat el a mai este?

- A Barbi túl sokáig készülődik, éjfél lesz, mire leérünk a pub-ba.
- Nem tudom kitalálni, hogy mit vegyek fel, mérges leszek, mert nincs egy rongyom sem, úgyhogy rossz kedvvel indulok el.
- Túl sokat iszunk út közben, mire leérünk, addigra azt sem tudom hol vagyok.
- Bea beszól, és elküldöm melegebb éghajlatra.
- Béla ráhajt valami csajra, emiatt mérges leszek, és elkezdek vedelni.
- Peti megint ezreseket dugdos a melleim közé. A Dóri előtt.
- Peti megint cicámnak hív. A Dóri előtt. Őt szokta úgy hívni.
- Hazafelé a Robi megint célzásokat tesz arra, hogy szexeljünk.
- A Timi a halál faszába idegesít.

Jó pár dolog esélyes. Mindegy, ha rossz kedvem van, akkor sokat iszok, hogy elviseljem azt embereket. Ha pedig sokat iszok, akkor részeg leszek. Ha részeg vagyok, akkor pedig már leszarok mindent és mindenkit, úgyhogy igazából jó kedvem van.

Eljutottam egy olyan pontra az életemben, amikor már nem várok el senkitől semmit. Magamtól sem. Valahogyan nem úgy jönnek össze a dolgok, mint ahogyan szeretném. Már depressziós sem vagyok, csak szimplán nem érdekel az egész. Játék minden. Játék az élet is. Fugut akarok enni, meg kipróbálni az orosz rulettet, és igent mondani igazán őrült dolgokra. És futni az éjszakában, és úgy biciklizni nagyon gyorsan, hogy a karomat kitárom és nem fogom a kormányt. És nem törődni semmivel, mert ha nem érdekel, akkor talán nem fáj. Valami eltört bennem. Nem feltétlenül most, valamikor régen, de csak most kezdtem el érezni.

Pénteken befejeztünk egy beszélgetést, amit hetekkel ezelőtt kezdtünk el, és Anett szerint állítólag pozitív amit mondott, de nem igazán tudok erre a részre koncentrálni, mert csak arra gondolok, hogy valaki – akit egyre jobban kedvelek – elmegy négy hónapra. És nem kérhetek tőle semmit, és nem ígérhetek neki semmit, mert én sem tudom ezt megtenni, és ki vagyok én, hogy egyáltalán bármit is akarjak. Ezen kattogott az agyam pénteken is, amikor velem szemben állt, és nem akartam semmi mást, csak megölelni, és végleg elég volt mindenből, úgyhogy annyit ittam, hogy a retróból megint nem emlékszem semmire, elhagytam a fényképezőgépemet, és végül a Petőfi sugárúton sétáltam végig zokogva, majd a Barbinál sem tudtam abbahagyni a sírást vagy egy óráig.

“- És akkor mondtam neki, hogy nekem úgy tűnik, hogy végig akarja dugni fél Szegedet.
Nevet.
- Na, végre! Jól van. Meg kellett már mondania valakinek ezt neki.
- Nem igazán értékelte…”

És ez a vadidegen srác, aki öt perce ismer, aki nem tud semmit rólam, akinek két mondatban vázoltam fel a helyzetet, ő is azt mondja amit én (anélkül, hogy tudná, hogy mit gondolok): hogy ha igazából számítanék valakinek, akkor nem akarna mindenkit megdugni; hogy az, hogy egy hónap múlva külföldre megy, nem kifogás arra, hogy miért nem akar tőlem (és senki mástól sem) semmit. Hogy el van baszva az egész szituáció. A szó szoros értelmében is, meg úgy általánosságban is.

Az igazságot felismerni kurva szar dolog. Igazi arcon csapás. Annyira az, hogy arcon akarom csapni azt, aki miatt lesokkolódtam. Igazából magamra vagyok mérges, mert vak voltam. Még mindig annyira, de annyira naiv vagyok. Pedig azt hittem javul a helyzet, ahogy öregszem.

Amikor azt hiszem, hogy jó oké ennyi volt és kezdem azt mondani, hogy elegem van, nem érdekel az egész, úgysem lesz ebből semmi, akkor megint rám ír részegen. És nyilvánvaló, hogy miért, de nem értem, hogy miért gondolja, hogy majd leszek a szombat esti lány, miközben mindenkit ágyba akar vinni, aki belemenne, és azt kell mondjam, elég sokan bele is mennek. Azt már végképp nem értem, hogy a haverja, aki pénteken ott volt, amikor iszogattunk, és akire alig emlékszem, mert addigra már annyira részeg voltam, akit valószínűleg meg sem ismernék józanon, miért jelöl be facebookon, és utána miért ír rám, hogy ha van kedved, akkor gyere el ide holnap, és miért linkel mellé egy facebookos eseményt. Most agyalhatok azon, hogy hogyan írjam meg neki kedvesen, de egyértelműen, hogy köztünk nem lesz semmi. Megint az van, hogy aki nekem kell az nem akar, akinek pedig kellenék, az kicsit sem mozgatja meg a fantáziámat. És azt kell mondjam, hogy az elmúlt egy hétben minden este ittam legalább kettő pohár bort, hátha jobb lesz, vagy legalább addig őszintén mosolygok, nem csak tettetem, de az a helyzet, hogy ez a szituáció még mindig minden esetben marha nagy szopás. Valamikor csak jobb lesz.

Már megint szappanopera az életem. Csak tudnám, hogy ott happy-e az end, megéri-e harcolni…

Egy évig balettoztam, egy másik évig tanultam modern táncot, négy és fél évig néptáncoltam, egy évig úsztam, egy évig jártam rajzra, négy évig furulyáztam, egy évig tanultam zongorázni, három éven keresztül kórustag voltam, hat évig ének-zenei, két évig matek szakos, négy évig közgazdaságtannal foglalkozó iskolába jártam. Most filmelméletet- és történetet tanulok.

És mindezek után itt ez a srác - aki okos, kedves (is tud lenni), van humorérzéke, és jól is néz ki –, aki még mindig csak megdugni akar. Pedig nem mondhatja senki pont a fentiek miatt, hogy unalmas vagyok, vagy hogy nem értek semmihez.

Igazából mindegy mi fog történni a jövőben marha szar a szituáció, mert ha nem akar semmit az a baj, ha akar valamit az a baj, tekintve, hogy négy hónapig külföldön lesz. Bár ha belegondolok, hogy a legutóbbi srácon egy év után tudtam túljutni, az a négy hónap két levegővételnek tűnik…

Mindegy, a lényeg, hogy marhára fáj, és miközben ezen kattog az agyam folyamatosan, azon gondolkodom, attól félek, hogy mi van, ha sohasem leszek szerelmes…

Arra jöttem rá az elmúlt két-három hétben, hogy bármekkora dráma és őrültek háza az életem, és bármekkora szarban vagyok, a barátaimra mindig számíthatok, és mindig megvigasztalnak, ha baj van.
Imádom őket, de nagyon.

“Don’t wait. The time will never be just right.”

Nem akarok több mi lett volna ha történetet. Elegem van abból, hogy az időzítés soha nem jó. Unom, hogy olyan dolgok irányítják az életemet, amikre semmi befolyásom nincs. Megőrülök attól, hogy az egyik nap mindenkire mosolygok és minden oké, a következő nap pedig azon gondolkodom, hogy feladom az életet, kiszállok mert elég volt.

Nem értem, hogy miért gondolok valakire ennyit, és hogy miért van az, hogy a szívem szakad meg attól, hogy a tegnapi póló és pulcsi volt rajta ma is azután, hogy a Beát hazakísérte. Azt akarom, hogy visszamenjünk az időben tegnapra, amikor ott állt mellettem és úgy éreztem, hogy mondani akar valamit, és kimondja, bármi is lett volna az. Azt szeretném, hogy ne kezdek el zokogni, amikor a rádióban megszólal egy szám, amit egyszer régen énekelt az ágyamban fekve. Nagyon hosszú idő után először hülyén érzem magam. Hülyének érzem magam, mert ennyire számít, miközben tudom, hogy nem akar semmit mert megy Rodoszra négy hónapra. És még rosszabbul érzem magam attól, hogy itt nyavalygok és, hogy szinte eszméletlenre iszom magam péntekenként, hogy elfelejtsem, de ehelyett csak még többet jut eszembe.

Kedves Hitler!

Ha nem éltél volna, nem kellene hajnali háromkor arról tanulnom, hogy mennyire elvetetted a műkincsrablásokat és, hogy inkább megvetted vagy elcserélted a tárgyakat, amik megtetszettek, és teljesen jogtiszta volt a gyűjteményed.
Egy valamire válaszolj, kérlek, mert miközben próbálom megjegyezni, hogy 11 ezer darab festményt gyűjtött össze a Rosenberg csoport, folyamatosan azon kattog az agyam, hogy hogyan és miért elfogadhatóbb morálisan az, hogy több ezren meghaltak miattad, mint az, hogy van pár festményed, szobrod, bútorod, akármid ami más tulajdonában kellene, hogy legyen. Mert ha választanom kellene a között, hogy van egy festményem a falon, ami lopott, vagy hozzájárulok valakinek a halálához  valahogyan, akkor nyilván az elsőt választanám. Úgy, mint az emberek 99,99 százaléka. Kivételt valószínűleg csak a sorozatgyilkosok képeznek.

Őszintén szólva tényleg nem értelek, sőt remélem soha nem is foglak. Most inkább visszatérek az Entartete Kunst-hoz.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy még mindig utálom a minor szakomat, meg a holnapi vizsgámat, meg azt, hogy a tanárok egy vizsgaidőpontot tesznek fel, amikor nem véletlenül van szabályozva, hogy öt időpontot kell meghirdetniük, így azért marha nehéz előre tervezni.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy tényleg agyrázkódásom van, mert egész nap fájt a fejem és folyamatosan hányingerem van. Azt hittem jobb lesz, ha alszok, de csak még rosszabbul érzem magam. Meg a pukli is fáj a fejemen és a karomon is a folt. Azt hiszem nálam jobban senki nem tudja szétcsapni magát.

Ha holnapra nem leszek jobban, akkor be kell mennem a kórházba, mert ez így nagyon nem jó…

Tegnap sikerült összehoznom azt, amiről előre figyelmeztettem mindenkit, hogy meg fog történni. Nagyon magam alatt voltam, úgyhogy annyit ittam, hogy majdnem a detoxikálóból mentem dolgozni, és a parti felére nem emlékszem (az azért megmaradt, hogy a Gyurta Dani lent volt retróban, és hirtelen mindenki mellette akart táncolni). És hülyeség, meg tudom, hogy nincs benne semmi logika, de most ez kellett, és ezerszer jobban érzem magam, mint pénteken, amikor úgy éreztem, hogy elegem van mindenből és leugrok a belvárosiról.

A Timi is felvidított, mert ugyanolyan problémáink vannak (a férfiakkal, meg azzal, hogy mit akarnak, és azzal, hogy mit nem), és jó volt, hogy együtt nevethettünk a dolgokon.

Az már kevésbé jó, hogy valamikor, valahogy a fürdőszobában (vagy a kádból másztam ki, vagy felöltöztem) sikerült marha nagyot esnem, ráadásul neki a kád szélének, úgyhogy van egy púp a fejemen és egy lilás-kékes folt a karomon (mind a kettő folyamatosan fáj). A Barbi szerint marha nagyot koppantam. Én meg nem igazán emlékszem, hogy mi történt… Ennek örömére egész nap azon gondolkodtam, hogy másnapos vagy agyrázkódott vagyok-e, de komoly problémát okozott, hogy a tünetek ugyanazok. Azt hiszem talán holnap kiderül, ha valami komoly bajom lett.
Ráadásul nem elég, hogy fáj a fejem és a karom, a tegnapi step aerobictől fáj a hasam és a nyakam is, meg persze az új szandálom miatt vízhólyag van a lábamon is, úgyhogy menni is alig bírok, szóval minden meg van ahhoz, hogy jó kedvem legyen.

Egy valamire azért rájöttem tegnap, meg ma, vagy valamikor az éjszaka alatt. Mégpedig arra, hogy mindegy mi történik nem adom fel, mert mindenre van megoldás, mindig lehet jobb, csak tennem kell a dolgokért, és lehet, hogy az életem jelenleg sehová nem tart, mert nem tudom, hogy mit akarok. És nagyon rémisztő, hogy egy teljes éven keresztül dolgoznom kell valahol, hogy el tudjam tartani magamat (különben költözhetek haza, ahol tuti megőrülnék egy hét alatt) és közben ki kell találnom, hogy mit is akarok csinálni az életben, mert a jelenlegi diplomámmal valószínűleg soha az életben nem fogok elhelyezkedni a mekin kívül sehol, de közben elképesztően izgalmas is, hogy van egy évem új dolgokat kipróbálni, megtalálnom végre az igazi önmagamat, és miután eldöntöttem, hogy mit akarok, teljes szívvel csinálni azt, nem csak olyan leszarom, hogy mi lesz ezután módon.
Fogalmam sincs, hogy hol leszek egy év múlva. Lehet, hogy megpróbálom azt csinálni ami az álmom, amit nagyon régóta szeretnék, de lehet, hogy semmi tehetségem nincs hozzá és lehet, hogy soha nem fogok annyit keresni, hogy meg tudjak élni belőle rendesen, de mégis olyan munkám lesz, amit imádok, vagy legyen biztos állásom, keressek annyit egymagam, mint a szüleim összesen, és közben utáljam a munkámat úgy, hogy jó vagyok benne, de minden nap ugyanazt csinálom és ugyanolyan megkeseredett ember leszek, aki utálja az életét, de nem képes változtatni a dolgokon, mint anyám.

Azt hiszem a fentiekben benne is van a válasz, mert az utóbbi az, ami nem szeretnék lenni.

Láttam egy álláshirdetést, amit imádnék, és el is tudnám képzelni az életem úgy, hogy azt csinálom, viszont itt kellene hagynom az összes barátomat, az otthonomat (ami jelenleg fogalmam sincs, hogy hol van), és az országot is, és anyám valószínűleg hamarabb ölne meg, mint hogy belenyugodjon abba, hogy mit csinálok, sőt valószínűleg idegbeteg lenne miattam jó hosszú ideig.

A lényeg, hogy úgy tekintek az előttem álló időszakra, mint egy új fejezetére az életemnek. Ha végül tényleg úgy döntök, hogy ugyanarra a mesterszakra jelentkezem, mint amire most jelentkeztem, akkor legalább 1000 százalékosan biztos leszek benne, hogy ez az, amit akarok.

Azért a nagy megvilágosodásom ellenére azt még mindig nem értem, hogy hogyan tud valaki úgy viselkedni velem, mintha nem is ismerne, azután hogy az ágyamban aludt, és ha barátnak nem is, de havernak legalább tekintettem. Nem azt szeretném, hogy váltsa meg a világot, és megértem, hogy részeg volt és csak szexelni akart valakivel és pont én voltam itt, de azt már nem értem, hogy azután, hogy rájött, hogy nem én leszek a szombat esti lány, miért volt velem teljesen normális két hétig, és most miért van az, hogy még köszönni sem hajlandó. És azt már tényleg végképp nem értem, hogy miért van az, hogy adok egy ilyen ember véleményére, és annyira, de annyira rosszul érzem magam, hogy még ennyire sem becsül, hogy majdnem sírtam miatta (pedig a sírás egy olyan dolog, amire gyakorlatilag fizikailag képtelen vagyok, még temetéseken is).

De az a helyzet, hogy feladtam, nem fogok ilyen srác után futni, mert úgy érzem, hogy ennél többet érdemlek.

Szóval, akkor a következő félévben adom le a szakdolgozatot, a tanárral is meg lesz beszélve, mert nem akarok úgy végezni, hogy kettes van a bizonyítványomban.
Megcsinálok egy okj-s mérlegképes könyvelős képzést, mert anyunak kellene egy könyvelő, hogy céget tudjon alapítani, és nem bízhat meg akárkiben :D

Éééés meg akarok tanulni spanyolul (és nem ártana egy angol felsőfokú sem).

A tanár is nagyon rendes volt, anyám is. Minden oké. Megkönnyebbültem. Az összes őrült dolog, az összes hülyeség ellenére azt hiszem, hogy legalább egy kicsit boldog vagyok, és ez nagy szám. Most épp nem félek a jövőtől, mert mindig van B, C, D és E terv is, mert a családom nem mondja azt, hogy nem beszélnek velem, csak mert négy és fél évig fog tartani elvégezni az egyetemet. Mert itt vannak a barátaim, akiket imádok, mert tavasz van, és ilyenkor mindig kicsit többet mosolygok. Mert lassan nyár lesz újra, és annyi minden van, amit csinálhatok. Annyi lehetőség.

Balatont biciklivel körbe, hátizsákkal Európában, egész éjszaka borozás és beszélgetés. Hajnalban a cipőnkkel a kezünkben hazasétálni. Séta éjszaka a Széchenyi téren, borozás a Grandban és a Pivoban, Tisza-parton ücsörgés, kávé a Honvéd téren, hajnali sajtburger falás a Mekiben, “tanulni” menni a Tikbe, sütizés az Acapellában, télen végigsétálni (csúszni) a kivilágított Kárászon.
Suncity I love you!

Azt hiszem leugrom a szomszéd kocsmába egy citromos sörért és sütök mellé egy pizzát.

Szóval elküldtem a tanárnak a szakdolgozatot. Van egy igen erős érzésem azzal kapcsolatban, hogy mit fog mondani, ha elolvassa. Drága édesanyám szerepel a mondatban…

Megint akkortól lesz újra rossz idő, amikortól szabin leszek. Tipikus.

Lehet duplán nevetni.

1. Megint bealudtam.
2. Sikerült a stabilo tűfilcem hegyét a fenekembe szúrnom.

 

Kedves suckdolgozat!

Marhára unlak. Elhanyagolom miattad a barátaimat, a hajamat sem volt időm kivasalni egy ideje, a lakás pedig úgy néz ki, mintha menekülteké lenne. Azóta, hogy péntek este haza jöttem munkából nem voltam sehol. Egy hete nem ettem főtt ételt – a főtt krumplit leszámítva – mert túl sok időt venne el, míg megcsinálom, és valószínűleg maradandó szívizom károsodásokat szereztem az energiaital bevitelem mennyiségétől.

Szeretnék most már újra gagyi sorozatokat nézni (legalább egy délutánig), a hajamat szarrá vasalni, a barátaimmal napozni (mert közben valamikor vége lett a télnek) és bulizni menni. Szeretnék főzni valamit, megnézni, hogy él-e még a családom, és a legfontosabb: szeretnék végre diplomás lenni (még ha csak dísznek is lesz jó).

Őszintén remélem, hogy kapcsolatunk minél hamarabb boldog véget ér!

Szóval tudom, hogy százszor elmondtam már, de most tényleg nem fekszem le addig aludni, amíg nem készülök el. És ha a tanár el is küld a világ végére, akkor is készen lesz a következő félévre, és már nem nagyon kell dolgoznom rajta.

Szerda, csütörtök pihenés lesz. Alig várom. Kifekszem napozni a kertbe és egész nap csak zenét fogok hallgatni a napágyon fekve.

Kiütöttem magam energiaitallal.

Már csak hatszáztrillió karakter és vége.

Szóval így napi 4 órás alvásátlag mellett már eljutottam arra a szintre, hogy félúton a szobából kifelé menet elfelejtettem, hogy azért indultam el, hogy csináljak egy teát. Semmi gond, mert tíz perccel később azért csak eszembe jutott…

Reggel nyolcig megírom a szakdolgozatot és elküldöm a tanárnak, utána háromig alszok, utána órákra megyek, és utána megünneplem, hogy kiszabadultam a szakdolgozat nyomása alól (Legalábbis arra az időre, amíg a tanár azt nem mondja, hogy ez nem jó, vagy hogy át kellene írni a felét. Igen, fő az optimizmus.).

Exactly

Hiányzik az ágyamból. De miért?

Van ez a srác. Eddig is volt, de csak most vettem észre. Okos, jól néz ki, vicces, néha bunkó. Ő volt az első, aki nem film szakos, de tudta, hogy miről írom a szakdolgozatomat, és nem kellett elmagyaráznom. Haverok vagyunk, vagy barátok, vagy fogalmam sincs, hogy minek nevezzem. Tegnap nálam aludt. Rám írt, részeg volt, át akart jönni borozni. Unatkoztam, látni akartam. Nem csak borozni akart. Összevesztünk valamin. Túl sok volt a bor, vagy fáradt voltam. Nem ez hazugság. Nem tudtam őszinte lenni. Olyat mondtam neki, amit nagyon nem kellett volna. Olyanokat mondtam el, amiket nem akartam. Amikről nem akarok beszélni senkinek sem. Nem szóltunk egymáshoz. Elaludtunk. Reggel elment.
Félek, hogy csak azt akarta, amit nem kapott meg. Félek, hogy minden megváltozik, hogy nem csak néha lesz bunkó, hogy ezentúl nem beszélünk egymással, hogy nem leszünk barátok. Rettegek attól, hogy örökre elvesztettem azt, akit soha meg sem kaptam.

Annyi hülye van, aki elvégzi az egyetemet, nehogy én legyek már az, aki örökre egyetemista marad. Szóval most tényleg az van, hogy szakdolgozatot írok. Itt a hétszáz oldalas enciklopédia mellettem. Mellékesen megjegyzem, hogy a szakdolgozat írása a testedzés szempontjából is igen jó hatással van rám, mert nem könnyű egy ilyen volumenű könyvet emelgetni, és órákon keresztül olvasni…

Ezért nem kellene megfogadnom semmit (meg régi postokat visszanézni)

2012. JANUÁR 1., VASÁRNAP

Ettől a naptól kezdve újra csak partidohányos vagyok, és két hónapon belül megírom a szakdolgozatom.

Hiányzik New York.

Megint eljött az évnek az az ideje, amikor meg kell állapítanom, hogy most már tényleg meg kellene írnom a szakdolgozatot. Kár, hogy aludni sincs időm.

Szombattól offolok. Mindent. Csak arra a néhány órámra fogok bemenni, amire muszáj. Nem megyek borozni Barbival, bulizni sem a Telekomos klikkel, és dolgozni sem fogok vagy két hétig (a májusi anyagi helyzetemre meg inkább nem gondolok közben).